Az aranybizniszben sem veszélytelen a generációváltás

Átadni a stafétát sosem könnyű, főleg ha az embernek több évtizednyi munkája van a vállalkozásában. Apukám egyik közeli barátjának, akit én is ismerek születésem óta, már vagy negyven éve megvan a zálogháza. Elsősorban ékszerekre, tört- és befektetési aranyra koncentrál, de néha azért értéktárgyakat, értékes hangszereket, ilyesmiket is bevesz, amiről biztos tudja, hogy képes lesz eladni. Csakhogy az idő felette is eljárt, és az ízületi bántalmainak, valamint az egyre romló szemének köszönhetően rá kellett jönnie, hogy lassan ideje letennie a lupét, és átadni a székét valakinek. Elsősorban a nagyjából velem egyidős fiára gondolt, akinek viszont kissé eltérő tervei voltak, de az öreg hajthatatlannak bizonyult. Ha nincs a generaciokpartnere.hu, talán még mindig veszekednének, és a romló egészségügyi állapota ellenére apám barátja még mindig a zálogházban ülne.

Egy családi vállalkozás nem olyasmi, amit az ember csak úgy, egyik napról a másikra felszámol, lehúzza a rolót és többet vissza sem néz. Elismerem, kevéssé lehet fogalmam a dologról, de azzal tisztában vagyok, hogy az öreg mindent maga épített fel, a semmiből hozta létre a céget, ami utána négy évtizeden át a kenyeret hozta az asztalukra. Kicsit meg is tudom érteni, hogy megharagudott a fiára, amiért nem akarta folytatni, de a másik fél érveit is értem, én sem vagyok biztos benne, hogy jó szívvel vinném tovább apám tervezőirodáját, még akkor sem, ha értenék hozzá. Márpedig a srác ért hozzá, mert totyogós kora óta az üzletben töltötte minden szabadidejét, ott írta a leckéjét, és olyan tudásanyagot szívott magába, ami nem sokaknak adatik meg. Két méterről ránézésre kiszúr egy hamis követ egy gyűrűben, és karcpróba nélkül megállapítja, hogy valami arany-e vagy csak aranyozott. És mégis, ő teljesen más irányba tervezte folytatni az életét annak ellenére, hogy a szakma ásza lehetne.

Egy személyes beszélgetés alkalmával, mikor csak finoman és tapintatosan megkérdeztem, hogy ugyan miért nem veszi át az apja vállalkozását legalább egy pár évre, az volt a válasza, hogy köszöni, de élete első harmincöt évét a boltban töltötte, a másodikat már nem szeretné. És valamilyen szinten egyet is tudok vele érteni, hiszen ha az egész gyerekkorod arról szól, hogy utánpótlást nevelnek belőled, akkor értelemszerű, hogy egy idő után belesavanyodsz. Ő sokkal inkább realista lélek, nem véletlenül tanult mérnöknek, ráadásul az apja minden tiltása ellenére. Most azonban mégis itt volt a kialakult helyzet, mi pedig csak nézhettük, ahogy a kedves családi barátaink lassan már szóba sem állnak egymással. A barátnőmnek is elpanaszoltam, hogy mennyire nyomasztó a helyzet, de szerencsére nagyon talpraesett nőszemély, és van egy olyan különleges képessége, hogy minden konfliktust el tud simítani. Láttam már a saját szememmel, hogy két részegen verekedő embert úgy megdumált, hogy utána egymás vállára támaszkodva távoztak, szóval eldöntöttem, hogy hallgatni fogok rá, bármit is mond.

generaciokpartnere.hu

Mivel éppen kiküldetésen volt, így személyesen nem tudott segíteni, de elküldte nekem mailben a generaciokpartnere.hu oldal webcímét, és azt mondta, hogy egy próbát talán megér, neki úgy tűnik, hogy ezek kimondottan generációváltás specialisták, és neki jók a megérzései velük kapcsolatban. És ki lennék én, hogy megkérdőjelezzem a barátnőm megérzéseit? Megköszöntem szépen neki a segítséget előre is, és a következő dolgom máris az volt, hogy továbbítsam az érintettek felé. Elküldtem mind a két civakodónak, hátha legalább az egyiknek lesz annyi esze, hogy felkeresi őket. A reakció nagyon hasonló lett, mint ami elvárható volt: az öreg megköszönte és megfogadta a tanácsot, a fia viszont válaszra sem méltatott. Innentől kezdve profikra volt bízva a dolog, nem sokat tehettem az ügy érdekében.

Nem sokkal később ismét felkerestem a fiút, elvégre ő is gyerekkori ismerősöm, és megkérdeztem tőle, hogy mi a helyzet. Azt mondta, hogy végül hajlandó volt leülni az apjával és a cég képviselőjével tárgyalni, de nem sok kedve van a dologhoz továbbra sem. Mint opció felmerült, hogy ő lenne a tulajdonos, de rábízná a dolgot egy ügyvezetőre. Még ez tűnt a számára a legelfogadhatóbbnak, de továbbra is tele volt kételyekkel. Gondoltam, hogy ha a generaciokpartnere.hu már ennyi idő alatt ilyen áttörést ért el, akkor tényleg profik lehetnek. Mondtam neki, hogy fel a fejjel, szerintem ez lenne a legjobb megoldás, mert így az apja is nyugdíjba mehetne, és neki is lenne egy állandó bevételi forrása, még akkor is, ha mondjuk éppen nem lenne állása. Ezen hallhatóan elgondolkodott, megköszönte a tanácsot, és letette. Én pedig reménykedtem.

Pár hétre rá az apám mesélte, hogy végül sikerült megegyezésre jutniuk, és végül maradtak az említett verziónál. Nagyon örültem, hogy egy kicsit bele tudtam segíteni az ügybe, ha mással nem is, legalább azzal, hogy továbbítottam a generaciokpartnere.hu oldalát nekik, mert így egy hosszú és elmérgesedő viszonyt sikerült végre rendbe rakni. A barátnőm is örült neki, mikor meséltem, mert bebizonyosodott, hogy még több száz kilométer távolságból is képes embereket kibékíteni.